DESZKA Fesztivál 2010 – hatodik nap

A már megszokott tartalmas délelőtti beszélgetés után (ami miatt lemaradtunk az Új Színház-Neptun Brigád Világszép nádszálkisasszonyáról) talán az eddigi legsikeresebb délutáni előadássorozat részesei lehettünk szombaton, a közönség vastapsaival, sőt, zajos, füttyös tetszésnyilvánításaival és a Mensáros László-díj átadásával.

A nagy közönségsiker nem véletlen, három remek, szeretnivaló társulat lépett fel – három végtelenül szórakoztató, határtalanul játékos, s közben intellektuálisan is felkavaró, életünk alapkérdéseivel szembesítő előadást láthattunk.

De vissza a délelőtthöz. A délvidéki magyar színház különleges helyzete és egyedi vonásai címmel meghirdetett, Bérczes László moderálta beszélgetésre azért is voltunk kíváncsiak, mert a vajdasági magyar színházak itt, a fesztiválon egyébként is nagy szerepet kaptak, négy előadásukat is beválogatták a szelektorok a programba. A társalgás résztvevői arra a konklúzióra jutottak, hogy különlegesek is és nem is a szabadkai, újvidéki, magyarkanizsai, zentai teátrumok, s a vajdasági magyar színházi kultúra. Abban mindenképpen eltérnek az átlagostól, hogy esküsznek a kortárs darabokra, és nem nagyon érdekli őket a hagyományos értelemben vett történet. Az is kivételesnek nevezhető, állapították meg a beszélgető felek, hogy ilyen kis közösségben (250 ezer magyar él Szerbiában) 3 egészen kiváló társulat is található. Jellemző a Délvidékre az összművészetiségben való gondolkodás – és eleve: az egymásra való odafigyelés. Már önmagában az sokat mondó, hogy a délelőtt szereplői mennyi mindennel foglalkoznak: Gyarmati Kata olyan dramaturg, aki egyszersmind íróként és színészként is kipróbálta már magát (a fesztiválon is szereplő Hét nap a világ szerzője), Táborosi Margaréta színész és rendező (a DESZKA Fesztivál keretében szintén bemutatott Tavasz rendezője), Verebes Ernő pedig az irodalom felől érkezett a színház világába. Egyetértés mutatkozik abban, hogy az egész vajdasági alkotóközösségre jellemző a nyitottság, mindenki több dologgal foglalkozik párhuzamosan (néha kényszerből is), erős a csapatmunka, a közösség. De Gyarmati Kata és a Szabadkán A Gézagyereket megrendező Bérczes nem akarják túlmisztifikálni a dolgot, dicséretes szerénységgel jegyzik meg: végül is máshol is vannak összművészeti törekvések, és egyébként sincs lényeges differencia a magyarországi és a délvidéki színjátszás között. (A nap másik beszélgetéséről lemaradtunk. Király Nina vezetésével Kulcsár Edit, Lakos Anna, Pászt Patrícia és Upor László osztotta meg a gondolatait arról, hogy a magyar dráma külföldre vitelének milyen stratégiái vannak, illetve lehetnének.)

 

Gyarmati Kata, Táborosi Margaréta, Bérczes László, Verebes Ernő

A beszélgetés kiváló felvezetésnek bizonyult a délutáni vajdasági előadáshoz. Az újvidéki Művészeti Akadémia és az Újvidéki Színház Tavasz – Hős kis ibolyák című produkcióját úgy is láttuk már hirdetni, hogy  „Nevetve gondolkodtató fekete-fehér előadás a Vajdaságról”. S ez tulajdonképpen helytálló meghatározás is lenne, ha nem szűkítené, korlátozná némiképp a bemutató jelentésvilágát. A rendező, Táborosi Margaréta a hatvanas-hetvenes évek legendás hírű vajdasági költőjének, írójának, jazz-zenészének, Domonkos Istvánnak az írásaiból készítette a szövegkönyvet, s abban és az Elor Eminával megerősített főiskolások játékában benne vannak valóban a régebbi és a mai vajdasági ízek, az ún. couleur locale, de szerencsére annál jóval több is. Az írói szövegben eleve benne rejlő általánosabb érvényű, összetettebb sugallatokat vagy nehezebben fölfejthető hangulatokat, érzéseket a zene, a tánc, a mozgásszínházi megoldások közvetítik hatásosan felénk, a nézők felé, hogy mi is elgondolkodhassunk a költői szó vagy éppen a némaság, a csend erején, a szerelem, a testiség hatalmán, az „én” és a „lenni” határain és határtalanságán („az én: határ” – hangzik egyszer csak föl). Érdekes, hogy a Csokonai Színház esti Novarina-előadása is mintha hasonlókról (is) szólt volna. Szeressétek a Vajdaságot! – kérte Domonkos István anno, és kéri az előadás, mi pedig ígérjük, hogy minél több ilyen produkciót látunk, annál jobban fogjuk szeretni.

 

Jelenet az Újvidéki Színház Tavasz című előadásából

Eddig a gyermekszínházi előadásokat idő és energia híján elhanyagoltuk – amit akkor kezdtünk el csak igazán bánni, amikor megtekintettük a Horváth Árpád Stúdióban a Szabó Borbála-Varró Dániel szerzőpáros által írt Líra és Epikát, mely frenetikus élményt nyújtott. Nem csupán a kétségkívül kiváló, végig szórakoztató, nyelvi bravúrok tömkelegét felvonultató szövegen, rímparádén szórakozhattunk jól, mely az érzelmek és a hűvös racionalitás harcának krónikája; maga az előadás, a Budapesti Bábszínház Mácsai Pál által rendezett produkciója is elsőrangú volt. Ezer apró ötlet, geg fűszerezte az előadást, melyben a bábosok mindvégig láthatóak, és szerepük nem csupán a Bagossy Levente tervezte trükkös bábok mozgatására korlátozott, tulajdonképpen ők maguk is jelen vannak végig, a saját gesztusaik, mozgásuk és, persze, hangjuk, nagyban hozzájárul a játékhoz. Különösen finom színészi ötlet a báb és a mozgatójának időnkénti egymásra reflektálása. Semmi prüdéria, semmi elitizmus nincs az előadásban, ezzel szemben van sok-sok humor, báj és igazi emberi érzelem – a hétköznapi valóság nem egy jelenetbe beszűrődik. Zseniális – tör ki a hátunk mögötti sorban egy lelkes szakmabeliből az elragadtatottság, s bizony, csak bólogatni tudunk. A közönség pedig olyan ovációban tör ki az előadás végén, amilyen nem volt még itt a fesztiválon.

A Líra és Epika bábjai

Az est végén egy kakukktojás, hiszen egy külföldi szerző darabja következett a Nagyszínpadon: a francia Valère Novarina Képzeletbeli operettje – melyet maga a világhírű szerző rendezett meg. A Csokonai Színház bemutatója nem kis fejtörést okozhat a racionális magyar nézőnek, aki az agyaláshoz, a logikai összefüggések kereséséhez szokott a színházban. Novarina drámája gyakran szétesik (“Az élet van itt felépítve és lerombolva” – halljuk még az előadás elején), természetesen szándékosan, nem lehet felfűzni egyetlen szálra – olykor a jelenetek önmagukért valók, az adott pillanatra és nem a kontextusba helyezésére kell koncentrálnunk. Nem elsősorban a szöveg egészére, hanem az egyes mondatokra kell figyelnünk, de nagyon, mert egyik pillanatról a másikra értelmi szakadékok tárnái nyilnak meg előttünk. (“Szakadékolom az embert” – jelenti ki többször is Ráckevei Anna.)Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy ez egy operettparódia – és nem is volna igaz az állítás. A cím másik tagja már jobban segít a megfejtésben: olyan, mintha a darab a szereplők (gyermeki) képzeletében játszódna. Nincs határ élet és halál közt ebben a végtelen gegparádéban. A szereplők – akár Esterházynál – olykor az instrukciókat is monológként adják elő, máskor belső motivációikat osztják meg velünk. Hol a kommunikációképtelenség drámáját szemléltetik, hol az egymásra és minden másra reflektálás bravúrját.

Jámbor József, Újhelyi Kinga és Vranyecz Artúr a Képzeletbeli operettben (fotó: Máthé András)

Miközben Novarina darabja a ionesco-i abszurdot vagy az avatgarde-ot idézi (például a dadát), abban mindenképp különbözik ezektől az “irányzatoktól”, hogy nem célja a hagyománytagadás, sőt: Csehov, Szophoklész és Shakespeare közvetlen hatását is felfedezhetjük benne (az intertextusok sokaságáról nem is beszélve). A rendezés tele van teátrális gesztusokkal. A geometriai gondolkodásmód megjelenítésében nem csak a szöveg gazdag (Novarinához képest a már más tekintetben is említett Esterházy szövegekbe plántált matematikai gondolkodásmódja egészen könnyednek tűnhet…), hanem ennek nyomán az előadás is: maga a Philippe Marioge tervezte díszlet, de olykor még Kiss Borbála jelmezei is különféle térformákat, a négyszögek különféle változatait jelenítik meg. A színészek rengeteg apró játékkal teszik mindvégig mulatságossá az előadást, melynek elképesztő csúcspontja Mészáros Tibor körülbelül 10 perces (ha nem több) monológja, egy a fikció szerinti regénynyitány, melyben a mondatokat egyáltalán nem lehet logikailag egymáshoz rendelni, maximum az asszociációk segítségével, de úgy sem mindig. A Képzeletbeli operett úgy szórakoztat, hogy közben nehéz feladvánnyal szolgál a befogadónak – aki bizton megnyúzva jön ki az előadásról, de talán elégedetten, mert egy remek szellemi kalandban, igazi költői színházban volt része; még ha esetleg sok dolog nem is lesz a világos a számára még a legvégén sem. Az előadás befejeztével, a meghajláskor jött a meglepetés: a darabban szereplő Varga József megkapta a Mensáros László-díjat, a szöveg fordítója, Rideg Zsófia pedig a Mensáros László Alapítvány oklevelét vehette át.

 

Mészáros Tibor Novarina darabjában (fotó: Máthé András)

Darvasi Ferenc – Elek Tibor

Forrás: www.barkaonline.hu