Csikos Sándor Máraitól Plautusig

Csikos Sándor 1965-ben szerzett diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, Simon Zsuzsa tanítványaként. Gáti József volt a beszédtanára, Montágh Imre a pedagógus-eszményképe. Három(!) osztály indult akkor párhuzamosan, a másikat Békés András, a harmadikat Szinetár Miklós vezette.. Csikos Sándort Lengyel György igazgatása idején naponta láttuk a Csokonai Színház színpadán. Játszotta Lucifert, Széchenyit, Vörösmartyt – Madách Imre, Németh László és Szabó Magda műveiben. Újabban Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek (Parázs) című színművének Konrádja, és Plautus Két bögre kincs című komédiájának Euclioja


– Régi tanárairól, tantárgyairól, az oktatás és a rendezés stílusáról faggatom egy olyan pillanatban, amikor már jól látható: a színész sokoldalúságát próbára tevő hónapok várnak rá.

– Amikor kiejtem a régi tanárok nevét, fontos a hangsúly is. Divat ma szidni azt, akitől a tudást kellene gyűjteni, régen nem így volt. Én kifejezetten szerettem a főiskolát. Zsuzsa néni, akár egy tyúkanyó, őrzött minket, annak ellenére, hogy túlhalmozta őt feladatokkal a kor. Gáti rettegett tanár volt, s okkal féltek tőle az iskolakerülők. Mi nem féltünk tőle, tudtuk, mennyit lehet tőle tanulni. Az ő érdeme, hogy (közösen Mécs Károllyal) Kazinczy-díjat kaptam, ám az órái sokkal többet nyújtottak a beszédtanításnál. Beavatott a versmondás titkaiba. A szavak tartalmi hátországába kalauzolt. Mű-egészként mutatta meg a költeményt; ez később nagyban hozzásegítette az odafigyelőket a szerepelemző képesség kifejlesztéséhez. Elemezni tanított meg – Aranyt, Adyt, József Attilát, Illyést, Weörest, Nagy Lászlót, Vas Istvánt. Felhívta a figyelmünket a jelentős versekre. Naprakészen tájékozott volt a kortárs lírában is. A tananyag vajmi keveset változott az óta: jelenetek, helyzetgyakorlatok, zene, tánc, próza, de a versmondás sajnos háttérbe szorult. Mi Sztanyiszlavszkij módszere szerint tanultunk. A színpadi létezés igazságát próbáltuk megkeresni. Erre utal már 1844-ben (!), ötven évvel Sztanyiszlavszkij előtt Egressy Gábor is a színészetről írt tanulmányában. A mondat miértjét, a cselekedet rugóit keresi. „Mielőtt bemegyek a színpadra – írja Egressy –, megkérdem ítéletemtől, miért megyek be, miért mondom, amit mondok, milyen hatással van érzelmeinkre, amit hallok, és miért jövök ki a színpadról.” Elavultnak tartják a módszert sokan, pedig a színészi felkészülés során átlépni nem lehet. Indíték hiányában blöff marad a jelenet. Olyan házat építenénk, aminek nincs fundamentuma, falai is alig, s akkor mi végre volna rajta a díszcserép? Bármi újdonság felpróbálható, de Magyarországon nem könnyű tartóssá tenni a divatját. Az orosz iskola nálunk a saját hagyományainkkal találkozott. Teátrális naturalizmusnak látszik most, amit hajdan realizmusként örökítettek egymásra a színésznemzedékek, ugyanakkor a szót értés igyekezete erősen kapcsolódik a nemzeti nyelv védelmének parancsához.

Csikos Sándor

Hogyan került Debrecenbe?

 – Lengyel György, egykori igazgató révén. Látott a főiskolai vizsgaelőadásunkban, ide akart szerződtetni, de friss diplomásként Miskolcra vezényeltek, Lendvai Ferenc keze alá. Ő hívta meg Lengyelt, az Ahogy tetszik rendezésére. Rám osztották Méla Jacques szerepét (afféle Hamlet-fióka). Filozofikus, merengő-borongó, melankolikus fazon, ám eleven eszű. Szép emlék fűz hozzá, s innen számítódik a Lengyel Gyurival szövődött barátságunk is. Egyzser ebédre hívott egy szezonvégi napon: Az ember tragédiáját szeretné elővenni jövőre – mondta – és rám gondol, Luciferként. Magyar színésznek két vágya lehet: Ádámot játszhatni vagy Lucifert. Nagy megtiszteltetés! Lengyel György debreceni rendezésében az Úr Lucifer hangján szólalt meg, Madách önnön kételyeivel viaskodott, mint ahogy Ádám és Lucifer is Madách kettős énje. Nem blöff! Lengyel a fényhozói jelentését akarta kiemelni a figurának, nem a démonit. A művész vívódását sugallta: készen van-e a mű, lehet-e készen egyáltalán valaha, valami? A dolgomat jól végeztem-e? A kételkedés nemcsak joga, kötelessége is az embernek! Kétségeink által megy elébb a világ.

– Néhány éve Panthalone szerepét játszotta Goldoni A patikus című komédiájában. Tantárgy volt Goldoni a főiskolán?

– Molière igen, Goldoni viszont nem szerepelt a főiskolai „étlapon”, mint ahogyan Plautus sem. Goldonit később Zsámbéki Gábor hozta be az intézmény falai közé, amikor Udvaros Dorottya emlékezetes alakítást nyújtott a Mirandolinában. Nem hiszem egyébként, hogy lenne külön vígjátéki és nem vígjátéki színészet. Elég, ha valakinek van szakmai felkészültsége és humora is, mert akinek nincs humora, az minden gazemberségre képes! Tudni kell iróniával szemlélni a dolgokat. Olykor az egymás közötti viccelődések képezik a komédiázás alapját. Kóti Árpi kollegámmal például évtizedek óta ugratjuk egymást. Az nem is barátság, amiben nincsen humor, szeretetteljes viccelődés, fricskázás. Nagyon örülök, hogy most ezekből valamennyit bele tudok csempészni a Két bögre kincsbe. Nincs semmiféle korlát, az egyetlen parancs: ne legyen kimódolt, mesterkélt, izzadságszagú az ötlet.

A próbák folyamán kóstolgatják egymás humorérzékét a színészek?

– Természetesen. Ez fokozott koncentrációt igényel, és igen pontos összmunkát. A drámában lehetséges a nagy csöndekre, az átélés kitartott pillanataira hagyatkozni, a vígjátékban viszont ha a poén nincs ütemre kidolgozva, akkor a nézőtéren még csak mosoly sem fut át, nemhogy felnevetnének az emberek. A mi szakmánknak a felét – kis túlzással – a ritmusérzék teszi ki. A felfuttatást és a poén leejtését – akár a viccmesélésben – nagyon jól ki kell gyakorolni.

Márai A gyertyák csonkig égnek című darabjában viszont nem éppen vígjátéki a helyzet. Könnyű a színésznek estéről-estére hangulatot váltania?

– Nagy ajándék az egy színész életében, ha rövid időn belül két annyira ellentétes karakterű szerepet játszhat, mint amilyenekkel én találkozhattam ebben az évadban: Konrád, a társalgó szmokingos úr Márai darabjában, aztán Euclio, a pénzrejtegető fösvény bolond Plautus komédiájában. Kifejezetten élvezem az ilyen stíluskirándulásokat.Két ilyen szerep, a nagy váltásokkal, a színész számára élvezetes erőpróba.

Balogh Tibor