Operett-mágia

A Budapesti Operettszínház Az orfeum mágusa című előadásáról

Bár az alkotók neve garancia a profizmusra, bevallom, mégis féltem kicsit ettől az avíttasnak hangzó, esetenként giccsbe torkolló műfajtól. Az orfeum mágusa azonban hamar bebizonyította, hogy félelmem alaptalan. Az előadás pergő, modern, humoros és magával ragadó volt. Viola Szandra írása.

A függöny felgördül, bordó drapériák, meggyszín estélyi ruhák, harisnyakötős hölgyek és frakkba öltözött férfiak jövés-menése fogad. Harmónia és feszültség és jóleső zsongás váltakozik. Első pillantásra Zola regényvilágára is hajazó, párizsi hangulatot vélhet felfedezi a néző (a darab egyharmadánál láthatunk is egy kánkán-parafrázist), hamarosan azonban kiderül.: ízig-vérig magyar operettet láthatunk. Például az ismerős dallamok felcsendülése okán; több, ismert operettből és operából is részletek hangzanak el. A Csárdáskirálynőből, a Mágnás Miskából, a Varázsfuvolából, a Marica grófnőből és a Bob hercegből származó részleteket ismerhetünk fel. (Ady Endre és Krúdy Gyula írásaiból is ismerős lehet ez az éjszakai kávéházi légkör.) A Somossy Orfeum ugyanis valóban megkerülhetetlen korszaka a magyar színháznak, érdemes megismerni történetét, jelentőségét.

A Budapesti Operettszínház iránti tisztelete jeléül Magyarország Kormánya 2023-at A magyar operett évének nyilvánította. Az 1894 és 1899 között működött Somossy Orfeum a jelenlegi Budapesti Operettszínház elődjének tekinthető. Az éjszakai kávéház műsoraival olyan stílusínjekciót adott a kor művészetébe, amelynek hatása a képzőművészettől az irodalmon át a zenéig egyaránt jelen volt, a színházról nem is beszélve. Somossy Orfeuma azonban a broadway előképének is tekinthető, és nem csupán azért, mert a budapesti éjszakai kávéháznak a világ minden tájáról csodájára jártak, hanem azért is, mert a századfordulón mintegy hatmillió magyar emigrált az Egyesült Államokba, akik között bőven akadtak művészek is, – például Molnár Ferenc a broadway korabeli sztárszerzőjének számított-, így magukkal vitték Magyarországról a tudást.

De térjünk vissza a mába, a színház jelennél jelenebb idejébe.: Már az első percekben felcsendül Az orfeum mágusa ars poeticájának is tekinthető „Mulass mert egyszer élünk!” dallama. Az első ránézésre csupán carpe diem-re biztató kijelentés azonban több puszta élvezetekre való buzdításnál. A darab egyik legnagyobb meglepetése, hogy idővel a sokszor léhának, pazarlónak tűnő karakterek mélyére láthatunk, megérthetjük valódi motivációikat, mint például a kreatív erőt, az újítás utáni vágyat, az alkotó zsenialitást vagy a jobb emberré válni akarást.

A primadonna, Carola Cecília igazi díva, dörzsölt, tapasztalt nő, „a 29. születésnapját hetedjére ünneplő” fan fatale. Somossy Károly kezdetben inkább léhának tűnik, mint furfangosnak, éleseszűsége azonban tartogat még meglepetéseket. Carola Cecília és a főszereplő, Somossy Károly viszonyának megismerése után hamarosan belép a színpadra az első számú bonyodalom, egyben a második számú primadonna: Ábrándi Bella is. Innen is látszik, hogy zsáner műfajról van szó, Bella pedig tipikus szubrett-figura, aki ellentétben áll a primadonnával. Bella dolgos, jószívű, és kevésbé számító teremtés, mint Carola Cecília. A takarítónőből lett primadonna lelkiállapotát tükrözik a színpadon megjelenő tárgyak is.: A kancsóból kiömlő folyadék például erotikus szimbolikáján túl, kiváló allegóriája a pletykának és annak, ahogy a barátnők átveszik Bárány Bella, azaz művésznevén Ábrándi Bella hangulatát.

Az első jelenteknél gyakran bohóc-jelmezbe öltözött artisták és táncosok koreográfiáját figyelhetjük meg, amelyek egyszerre árnyalják és ellenpontozzák a főszereplők között zajló párbeszédeket. A későbbiekben is gyakran tűnik fel a háttérben egy bice-bóca, komikus figura, aki pedig a commedia dell’arte Pedrolinojára emlékeztet. Miért van rá szükség? Színesít, árnyal, ellenpontoz. Mind a jelmezek (Berzsenyi Krisztina jelmeztervező munkái), mind a jellemek, valamint a koreográfia is abból fakad, amit hallunk, vagyishogy komplex zenekari műről van szó, összehangolt szólamokról, telt hangzásról. A zene Pejtsik Péter, a koreográfia Bozsik Yvette munkáját dicséri. A zenében egyébként nem csupán híres operettek motívumait ismerhetjük fel, hanem filmzenék részleteit is. A szöveg pedig gyakran idéz Ady Endrétől, Petőfi Sándortól, Nagy Lászlótól vagy például Kormos Istvántól is. Orbán János Dénes brillírozik a dalszövegekben, minden ríme leleményes, minden sora átírja a nézőben körvonalazódó előfeltevéseket, meglep és váratlant még váratlanabbra cserél.

A mágia nem csak a színpadi függöny által körülhatárolt térben, hanem a néző képzeletében is működésbe lép. Hogyan lehetséges az, hogy a darab egyszerre időutazás és mégis XXI. századi jelen idő? Talán épp az említett irodalmi intertextusokban és zenei áthallásokban rejlik a titok? Brechtinek nevezhető, elidegenítő motívumokat nem látunk, mégis érezzük a műfaj önmagától való távolságtartását. A humor, a finom irónia egyszerre szórakoztat és elidegenít, ugyanakkor nem csap át maró gúnyba vagy groteszkbe.

Kétségkívül az operett egyik legviccesebb karaktere Lazarovits Zdénkó, a bácskai mágnás, aki tájszólásával, vasvillával közlekedő inasaival tökéletes megtestesítője a jellemkomikumnak. Zdénkó azonban nem ellenszenves újgazdag, az, hogy személyisége nem tudta megszokni a luxus-életet, hanem még mindig parasztnak tartja magát, aki megy a napszámosaival együtt kapálni, pozitív vonásként artikulálódik. Naiv jószívűségét pedig a későbbiekben, a konfliktushelyzetekben és a párbaj során is bizonyítja.

Az operett számtalan sztereotípiát sorra vesz, a pénz megrontó erejétől, a szegény sorból való felemelkedés túlromantizált mítoszán át az anyósviccekig. Mire azonban dallamaival és rímeivel elringatná a nézőt egy jól ismert toposzban, a következő jelenetben már meghökkenti és megmutatja egy-egy jelenség másik oldalát is. „Megveszem egész Budapestet, lebontom és vetemínyest csinálok helyibe. Dógozni fog itt mindenki!”- halljuk „a művészek nem dolgoznak, miért nem mennek inkább kapálni” című, gyakori vélekedés kiforgatását. Az előbbi idézet is Lazarovits Zdénkó szájából hangzik el. A darab persze görbe tükröt tart a magasművészetnek, a kísérleti színháznak is.: „Ez nem színház. Egy rendes színházban nincs közönség, csak kritikusok meg újságírók.” – mondják Somossy haragosai. A díszlet is ugyanaz, mint ahol a nézők ülnek, azaz maga az operettszínház belső tere tárul fel a függöny mögött, ezt a záráskor egy, a Somossy-felség által a nézők felé tartott tükörrel is hangsúlyozza a rendezés. Amikor tehát a néző helyet foglal, „önmagát látja”, Az orfeum mágusa minden XIX. századi életérzése ellenére is rólunk szól, mába forgatott múltja nem ismer távolságtartást. Az orfeum mágusának kétségkívül az egyik legzseniálisabb része és legkiválóbb zenei kompozíciója a „szúnyoginvázió”, ha humor kategóriában volna Nobel-díj, ezért a jelentért mindenképpen járna.

A tánckar nélküli, kevés színész bevonásával készült jelenetek is izgalmasak, szépen komponáltak. Például amikor a feleség megjelenik az előszínpadon, s a kártyapaklit szétteríti, akkor ez a motívum, nem csak az újra és újra elkártyázott vagyon képzetét kelti, hanem a Tarot számos alkalommal feltűnő lapjainak előképévé is válik. A Tarot ez esetben az élet és a lélektan állapotaira kínál szimbólumokat. Többször jelennek meg kártyalap-ruhát viselő színművész-táncosok is a színen. A két vetélytárs dívának is egy-egy kártyalap-pincér tölt „méregpoharat”. A forgószínpad is mintha a sorsok forgandóságát jelképezné, a kártyapakli megkeverésével analóg.

Somossy haragosai pedig velencei maszkokra emlékeztető álarcokat viselnek. Károly meg is kérdezi: „Most szalasztottak benneteket a velencei maszkabálból?” Ezek az apró kellékek előkészítik vizuálisan és hangulatilag is a későbbi párbaj-jelenetet, ahol karneváli, a commedia dell’arte képi világával rokon vizuális és gondolati megoldások következnek. (A Tarot kártya-motivika ezen a szálon is visszaér, hiszen kártyázás közben bujtják fel Zdénkót Somossy ellen haragosai.)

Írásom elején már utaltam Az orfeum mágusában tapasztalható jellemfejlődésre. Az előadás végére mind a főszereplő, mind a mellékszereplők képesek lesznek túllépni korábbi hibáikon, a komédiába bújtatott tragédia a valódi emberi értékekhez való visszatérésre készteti őket. Az előadás második felében mind gyakrabban tűnnek fel mozgásszínházi elemekből építkező szimbólumszereplők, mint például a már említett, megszemélyesített kártyalapok, az ördög vagy a szarvas. Ez utóbbi a tisztaság jelképeként fogható fel. Ráadásul épp egy olyan jelenetben pillanthatjuk meg, amikor a halál bekövetkezése és gyilkosság forog kockán.  A díszlet, a kosztümök is kifehérednek, a fekete és mélybordó kombinációjától eljutunk a megújulás, a megbocsátás, a „tiszta lappal kezdés” állapotába.

„Álmodozni, építeni, tenni kell!”- mondja Somossy, amely ebben az esetben egy „Ember küzdj és bízva bízzállal” ér fel. „Én az álmaim hangszerét szeretném megvenni, aminek én kerestem meg az árát.” – mondja az ifjú Kálmán Imre is. Ritka kincs az a színházi mű, amely nem csupán társadalomkritika, amely az emberi hitványság kigúnyolásán túl iránymutatásra is képes. Az orfeum mágusa végén hittel és lelkesedéssel térhet haza a néző. Becsüljük meg nagyon az ilyen, erőt adó alkotásokat!

Viola Szandra