Balogh Tibor: Mennyezetről a lóláb

Színházi anziksz

Nem hozott színházi botrányt a február. Nagyon rákészült pedig szókinccsel a baloldali liberális szakmédia, hogy Szeged színházának igazgatói székébe – törvénycsúfoló módon – majd Fidesz-bérenc színész kerül. Elmaradt a blamázs: az önkormányzati közgyűlés elsöprő többséggel a régi direktor megtartása mellett voksolt. Nem sikerült friss márciusi sajtóanyaghoz segíteni azt a százharminc külföldit, akiket a maga által elnökölt civil egyesületre, a Színházi Kritikusok Céhére hivatkozva előadásbörzére (Hungarian Showcase 2013) hívott meg Tompa Andrea kritikus, a Színház folyóirat szerkesztője.

Kövér-glória. Szóvá is tette a visszás szabályszerűséget a 7óra7 nevű internetes folyóiratban Ugrai István: „már az is sikertörténet, hogy ideig-óráig a pártszolgálatos gagyistákat távol lehet tartani a színháztól és a szabadtéri játékoktól.” (http://7ora7.hu/hirek/februar-bantoan-egyoldalu) Ráadásul kiderült, a hirtelen támadó kultúrbéke nem magányos farkasként falta fel az internacionális sajtónak spájzolt szörnyhír-muníciót; társfarkasként odaszegődött a szegedihez Kecskemét: „Cseke Péter marad a kecskeméti Katona József Színház igazgatója – mondhatjuk, hogy ez szakmai szempontból érvényes döntés, és mint ilyen, ritkaság mostanában. Sőt jó döntés, mert Cseke újít, szervez, színházat épít, szakmai tevékenységet folytat, és ez így önmagában is elég.”
Nos, e ponton a lóláb a mennyezetről a fejünkre szakad. A zsendülő invenciójú szaktollnok egészen úgy tesz, mintha nem élt volna még 2008 előtt, amikor a felajzott sajtómunkások kórusban ekézték az Orbán-arcnak becézett Csekét, színigazgatói pályázata okán. „Mélységes mély a múltnak kútja” – merítsünk belőle: „Az elmúlt években nagy tételben felvásárolt jobboldali politikusok (Harrach Péter, Surján László, Demeter Ervin) és szimpatizáns közéleti személyiségek (Nemeskürty István, Eperjes Károly, Cseke Péter) megnyugtató látványa...” (Gavra Gábor. A Fidesz - MPP kongresszusa: Uniót, feltéttel! Magyar Narancs 2002/50. Forrás: http://magyarnarancs.hu/belpol/a_fidesz_-_mpp_kongresszusa_uniot_feltettel-62222) „Kecskeméten a jelenlegi igazgató, Bodolay Géza kinevezése csak a következő évad végén jár le (...) Cseke Péter nevét emlegetik legtöbbször (Seress Zoltánét kevesebbszer); róla onnan tudhatni, hogy fideszes, hogy Orbán mögött szokott ülni jeles alkalmakkor...” (Csáki Judit. Magyar Narancs 2007/12. Forrás: http://magyarnarancs.hu/publicisztika/diszes_tarsulat_a_videki_szinhazak_uj_vezetoirol-66898 ) „Sopron kultúrváros, ahol a színház missziót tölt be – jelentette be a helyi Petőfi Színház évadnyitóján Simon István alpolgármester. A 2007-2008-ra szóló műsortervet böngészve ez a misszió valamiféle radikálisan szórakoztató politikai küldetés lehet, hiszen a javarészt könnyed darabok rendezői és egyes szereplői nem csupán a világot jelentő deszkákról, hanem a Kossuth térről és a Fidesz utcai rendezvényeiről is ismertek. A Légy jó mindhalálig musicalváltozatát októberben a Janika című vígjáték követi, melynek rendezője és egyik szereplője Cseke Péter, a Fidesz-szeánszok állandó résztvevője (...) Az új esztendő első bemutatója Csurka István Döglött aknák című darabja lesz Cseke Péter rendezésében...” (Népszínház a világ. HVG 2007/39 09.29. 7.) „Kecskeméten a hírek szerint Kövér László személyes közbenjárására nevezték ki Cseke Pétert, a nyíltan fideszes színész-rendezőt.” (Güllen-ország – Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel. A Mozgó Világ internetes változata. 2008 szeptember (http://mozgovilag.com/?p=839 ) Ez a Kövér-kreatúra most „újít, szervez, színházat épít, szakmai tevékenységet folytat, és ez így önmagában is elég” – hogyan van ez? Ha eddig szapulták, gondolom, most illenék föltenni Kövér László fejére a glóriát: tessék kimondani, bölcsen döntött, amikor rákényszerítette Kecsemét városára Csekét.
Showcase. Rövid időre érkeztek a nemzetközi személyek (március 2-9.), tapintatlanság lett volna homályos lényegű (ismeretlen kontextusú) önkritikákkal vonni el figyelmüket a színművészeti jelenünk rémséges tényei elől. Mert aligha ezekre kapták a meghívást, hiszen mi fán is terem valójában a showcase? A showcase, színházi esetben megmérettetés, bemutatkozási lehetőség, előadásmustra, előadásbörze. Azzal a céllal, hogy híre menjen a kulturális terméknek; támadjon kedve a külhoni fesztiváligazgatóknak meghívni a látott produkciók valamelyikét a maguk rendezvényére, hogy aztán az így piacra került munka bekapcsolódhasson a nemzetközi fesztiválkörforgásba, dicsőséget szerezve egyben a felfedezőnek is. Nem kizárólag fesztiváligazgatók a célszemélyek: szintúgy terjeszthetik a jó hírt transzmisszionáriusok, azaz kritikusok.
És milyen a showcase, amikor „Hungarian”? Fűszeres. „Ez nem egy piac: sok előadás lesz, amit biztosan nem fognak meghívni sehová, mert túl nagy, vagy mert más közegben nem működne – mégis beválogattuk, mert erős Magyarország-képet ad. Fontos volt számunkra, hogy a program reflektáljon a világra, amelyben élünk. Nem önmagáért esztétizáló színházi programot akartunk, hanem olyan sorozatot, amit ha valaki az elejétől a végéig megnéz, utána azt mondja: 'tudom, milyen országban jártam, milyen az emberek, a művészek közérzete'. Így sok olyan előadás van, amely a társadalmi környezetünkkel, politikai klímánkkal foglalkozik – de hát mi másról kéne most színházat csinálni?” – szegzi homlokunknak az ars poeticát Tompa Andrea.(Forrás: http://szinhaz.hu/budapest/50780-indul-a-szinhazi-showcase-szinikritikusok-valaszoltak )
Erős Magyarország-kép azonban nincsen országszerte, sőt Budapesten sem mindenütt olyan. Hárman ismerték a képlelőhelyeket: Tompa Andrea mögött, Jászay Tamás (Revizor Online szerkesztő, a Színházi Kritikusok Céhe alelnöke) és Barda Bea, a nemzetközi fesztiválok terén tapasztalt Trafó művészeti vezetője segítette a munkát. A bő egy hét alatt összesen 20 előadást tekinthettek meg az érdeklődők, angol felirattal vagy tolmácsolással. Bemutatkozott a Nemzeti Színház és a Katona József Színház három-három előadással, valamint az Örkény Színház. A függetleneket a Pintér Béla és Társulata képviselte, valamint Bodó Viktor, Mundruczó Kornél, a HOPPart, az Artus és más társulatok darabjai. „A beválogatott előadások között nincs tematikus összefüggés, de tény, hogy egyik sem mutat túlságosan derűs képet a világról. A felsoroltak mellett szándék volt, hogy bemutassuk azt is, hogy milyen szisztémában dolgoznak a magyar kőszínházak és a független csapatok” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Jászay Tamás (Forrás: http://mno.hu/grund/hungarian-showcase-szinhaz-kulfoldi-szemmel-1142000 ).
Az erős Magyarország-kép a válogatók szerint tehát nem derűs, ugyanakkor vitathatatlan, hogy a kijelölt irányban kivétel nélkül magas előadásminőséget kínálnak. Nem egészen így vélekedett erről a mustrára érdemtelennek nyilvánítottak köre. Nyilatkozatot adott ki a Magyar Színházi Társaság tagszervezeteként működő, Vidéki Színházigazgatók Egyesülete, valamint a Magyar Teátrumi Társaság (MTT). Utóbbi „megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a 2013. március 2-9. között rendezett Hungarian Showcase 2013 rendezvényt a szervezők úgy állítják be – a címe ezt sugallja – mintha az az egész magyar színházi életet reprezentálná. Az MTT szerint a szervezők ezzel a meghívott több mint száz külföldi szakembert félrevezetik. A Hungarian showcase 2013 szervezői kizárólag a budapesti színházi kínálatnak is csak egy szeletét tartják bemutatásra érdemesnek. A válogatásban egyetlen jelentős vidéki és határon túli magyar színházi műhely, hazai és nemzetközi fesztiválon szerepelt előadás sem vesz részt. Ezzel nem csupán a nemzetközi szakembereket tájékoztatják egyoldalúan, hanem számos komoly színházi műhelyt fosztanak meg annak a lehetőségétől, hogy a külföldi szakma képviselői felfigyeljenek teljesítményükre.” A Vidéki Színházigazgatók Egyesületének nyilatkozata: „(...) elnöksége sajnálattal tapasztalta, hogy a magyar színházi életet külföldiek számára bemutatni szándékozó nagyszabású rendezvénysorozat, a Hungarian showcase 2013 programjába egyetlen vidéki színház egyetlen előadása sem került beválogatásra. Ez a válogatók szabad döntése, de egyben felelőssége is. A vidéki színházak minden segítséget és információt megadnak a külföldi vendégeknek, annak érdekében, hogy teljes képet alkothassanak a magyar színházművészet aktuális helyzetéről. Akár a mostani látogatásuk alkalmával, de akár egy későbbi időpontban is szeretettel várják az érdeklődőket.” Honlap: www.hungarianshowcase.hu
A Hungarian Showcase 2013 az első olyan magyar színházi szemle Budapesten, amely a legjelentősebb kőszínházak és független színházak bemutatását tűzte ki célul a külföldi szakma számára – nyilatkoztak a szervezők. Okkal vetődik fel a kérdés, miért nem a két szakmai érdekvédelmi szervezet, a Magyar Színházi Társaság (MSZT) és a Magyar Teátrumi Társaság (MTT) közös, országos fesztiváljára, a Pécsi Országos Színházi Találkozóra (POSZT) invitálták a külföldieket? Tompa Andrea elmondta, tizenkét éve dolgozik együtt Philip Arnoult-val, az amerikai Center for International Theatre Development (CITD) alapítójával, aki rendszeresen eljött Magyarországra más érdeklődő szakemberekkel együtt, és néha meghívott egy-egy alkotót. „A 2011-es POSZT-on is volt 17 külföldi vendég, köztük sok amerikai; tavaly megkérdezték tőlem, hogy érdemes-e újra eljönni. Ilyesmiben csak őszintének szabad lenni: nem tudtam ajánlani nekik, hiszen a válogatás tele volt kompromisszumokkal, nagyon fontos előadások maradtak ki a programból. Ha egy kicsit jobb lett volna a POSZT, nem kellett volna létrehozni a showcase-t.” (Forrás: http://mno.hu/grund/hungarian-showcase-szinhaz-kulfoldi-szemmel-1142000) Nem invitálta tehát a külföldieket Tompa Andrea, amint azt a POSZT-ot szervező ernyőegyesülete vezetői remélték/hitték, hanem eltanácsolta őket!
Showcase PLUS. A válogatók ambíciója kezdetben talán csakugyan a piacképes magyar előadások megmutatása lehetett, a honi színházi élet aktuális eseményei azonban kitágították számukra az énérvényesítés horizontját. A Nemzeti Színház igazgatói pályázatának elbírálása körül elkövetett intézményfenntartói (kultuszminisztériumi) baklövések – a szakmai bírálóbizottság felállításakor kialakult összeférhetetlenségi helyzet figyelmen kívül hagyása műhiba – tálcán kínálták a témát. A nyilvánvaló demokráciadeficit szolgáltatta a showcase többletét – szerintem vétkes feleslegét –, az alapot arra, hogy az előadásmustra szép csöndben botrányturizmussá változzék.
Mintegy a téma felvezetéseképpen (a Showcase PLUS hírharangjaként), megjelentetett Tompa Andrea a Theater Heute-ban egy tömör, ezerszavas összefoglalót (Andrea Tompa / Theaterheute / Seite 67 / Februar 2013). Az írás nemtetszést váltott ki a hazai polgári oldalon, amiért is a szerző magyarázkodásra kényszerült. Bolgár Györgynek adott interjújában, a Klubrádióban idézte önmagát: „Azt gondolom, a felháborodást most az okozhatja, hogy egyáltalán valaki szóba meri hozni külföldön azt, hogyan ment az az igazgatói kinevezés, ami azért, valljuk be – és ezt nyilván már sokan elmondták, leírták –, egyáltalán nem volt rendben. (...) Nagyon átlátszó volt, és nem kellett volna ehhez ilyen pályázati mókát játszani. Ki kellett volna nevezni Vidnyánszky Attilát, ennyi az egész.” Mások nyilván másként gondolták a kérdést a véleményprogramokon, mert a felturbózott kedélyek párlataként a Strasbourgi Nemzeti Színház igazgatója sajátos elhatározásra jutott. „A Strasbourgi Nemzeti Színház a magyar kulturális élet sokszínűsége, a művészeti, kifejezési szabadság védelmében kiadott közleményével egyidejűleg visszamondta Vidnyánszky Attila és az általa képviselt Kaposvári Egyetem kurzusának meghívását. Mire Vidnyánszky visszamondta két beregszászi előadásának meghívását. A nemrégen egyértelműen és felvállaltan politikai döntéssel a Nemzeti Színház igazgatójává kinevezett rendező két – még Beregszászon készült – előadása, a Három nővér és a Szarvassá változott fiú szerepelt volna a Strasbourgi Nemzeti Színház fesztiváljának programjában.

Image
A három nővér
(Fotó: Ilovszky Béla)

Image
A szarvassá változott fiú

Március 8-án az intézmény igazgatója közleményt adott ki, amelyben – csatlakozva számos nemzetközi elismertségű művész és közéleti személyiség megszólalásához – a magyarországi kultúra és a politika kapcsolatának kétségbeejtő állapotát taglalta, problematikusnak tartva Vidnyánszky Attila igazgatói kinevezésének körülményeit, illetve azt, hogy politikusokat választ stábjába. Julie Brochan megjegyezte: gondolkodott a Három nővér és a Szarvassá változott fiú előadások meghívásának visszamondásán, de ezt – elkerülve a cenzúra felvetésének lehetőségét – nem teszi meg (hiszen a beregszászi társulat évekkel ezelőtti produkciói művészileg érvényes előadások), ellenkezőleg: az előadások meghívását, szerepeltetését vitaindítónak szánja a kialakult helyzettel kapcsolatban. Azonban Vidnyánszky Attila tanárként való meghívását visszavonja, a kaposvári egyetemisták és a strasbourgi színihallgatók közös munkáját nem engedélyezi. Brochan szerint mindez az alkotási szabadság, a kultúra védelmét szolgálja, kifejezéseként annak, hogy a politika nem szólhat bele a kultúrába.” (Kultúrbotrány Strasbourgban Vidnyánszky körül. http://7ora7.hu/hirek/kulturbotrany-strasbourgban-vidnyanszky-korul)
A PLUS mínusza: életre szóló élménytől fosztották meg a kaposvári színihallgatókat. Vélhetően nem ez volt a céljuk, ám ide vezetett a sarlatán ügybuzgalom. Azért nevezem sarlatánnak a szónokolókat, mert nem feltételezem róluk, hogy szántszándékkal hagyják tájékozatlanul a külföldieket abban a tekintetben, hogy a magyar színháztörténetben a szakmai önrendelkezésen alapuló társulatvezető-választásnak nincs hagyománya. Különösen nincs a 20. század második felének színháztörténetében. Feledésbe merült, miként nyúlhatta le a kommunista, nem túl jó színész hírében álló Major Tamás 1945 után a Nemzeti Színház igazgatói posztját Németh Antal elől, holott az ő vezetésével – az önkéntes lemondásáig – soha nem látott közelségben lélegzett a magyar színészet az európaival. Németh remek előadásokkal bizonyította, hogy az absztrakt és relativista önkifejezésnek léteznek organikusan magyar hagyományai, tehát van mozgástere az itthoni színpadon. Ráadásul a vészkorszakban zsidókat is bujtatott. Nem tudják, hogy évtizedeken át kizárólag a kommunisztikus politikai rendszer szilárd támaszai – Kádár János áldásával, Aczél György bizalmából – válhattak színházvezetőkké: Keres Emil, Komlós János, Gosztonyi János, Sándor János, Nógrádi Róbert, Giricz Mátyás, Kazimir Károly, Miszlay István, Berényi Gábor, Lendvai Ferenc, Szurdi Miklós, Gáspár János, Szilágyi Tibor, Székhelyi József satöbbi, egészen a napjainkban is aktívakig. Vagy tudják, de nem akarták kimondani, mert nem erre lett megszerkesztve a pillanat: a megelőlegezett bizalmatlanság jegyében volt érdemes szónokolniuk. A nyilatkozattevők okulására Alföldi Róbertet idézem (az interjú a színigazgatói megbízásakor, 2008-ban készült). „ – Továbblépve a Nemzeti Színháztól, hogyan látja azt, ami ma Magyarországon – elsősorban a vidéki – színházakkal történik? Arra gondolok, hogy az elmúlt két évben sorra neveztek ki kizárólag politikai meggondolásból igazgatókat. – Differenciáltabban látom a kérdést, és bármily furcsa, elsősorban szakmainak. Szerintem nem olyan nagy baj, ha egy fenntartó eldönti, kivel szeretne dolgozni és kivel nem. Éppen ezért eléggé felszínes és álságos dolognak tartom az olyan típusú pályázatokat, amelyek mostanában ismeretesek. Mert ez a módszer épp arra jó, hogy ködösítsen. Miközben semmiféle felelősséget nem rak a fenntartóra. Ha én ezért vagy azért valaki mellett döntök – akár azért, mert politikailag megbízható emberre van szükségem (ami persze abszurd, de nézzünk szembe ezzel a lehetőséggel is) -, mindenféle pályázati színjáték nélkül ki kell mondanom, hogy vállalom érte a felelősséget. De ha a választottam nem válik be, akkor valóban nekem kell vállalnom a felelősséget, és nincs mellébeszélés. A jelenlegi módszer arra jó, hogy mindenki mellébeszéljen, ködösítsen; mondjuk ki: hazudjon. Ha szemtől szembe kellene dönteni, és valaki mellett nyíltan kiállni, akkor nem lenne erre mód. Ha pedig nyíltan kell állást foglalni, akkor azt is ki kell merni mondani, hogy politikai döntés születik. Egyébként a mostani helyzetemben nekem kötelességem azt is képviselni, hogy adjunk egy kis türelmet mindenkinek. Hátha meg tudja csinálni, amivel megbízták.” (Mozgó Világ Online 2008. szeptember) Güllen-ország – Váradi Júlia interjúi Zsámbéki Gáborral és Alföldi Róberttel. 2008. július 23-án elhangzott a Klubrádió Dobszerda című műsorában is.) Ha hitelt adok Alföldi érvelésének – márpedig miért ne adnék, hiszen nagyra becsülöm –, akkor a Strasbourgi Nemzeti Színház igazgatójáról sommás ítélete alapján vajon mit gondoljak?
Azt gondolom, hogy félrehallotta a Magyarországról érkező üzeneteket. Nem tudhatta őket sem a magyar színháztörténet összefüggéshálózatában elhelyezni, sem megérezni bennük azt a szubjektív tartalmat, amely az Alföldi Róbert Nemzeti színházi pozícióvesztése nyomán az információkat átjárja. Zavarhatta a tájékozódásban az a körülmény, hogy a téma kikerült a szaksajtó kontrollja alól. Banktőkebarát sajtóorgánumok kultúrfelelősei jelentek meg a színen, akiknek tollából tendenciózus árnyékigazságok folynak. A forrásokért azonban ők is a szakpublicisták közleményeihez fordulnak. A különböző nyilatkozatokból kitetszik, hogy a Hungarian Showcase 2013 valójában Tompa Andrea privát kezdeményezése, nem a Színházi Kritikusok Céhe egészének cselekedete. Nem is lehet. Hatvan fölé emelkedett immár a Színházi Kritikusok Céhébe felvettek száma. A hozz magaddal még egy embert mozgalma szellemében, a céh önfiatalító korszaka vette kezdetét. Nincs fórumuk, felelős szerkesztőséghez igazodási pontjuk. Megformálatlan arculatú, kezelhetetlen massza, amely kollektíven nem magasztalható, és nem kárhoztatható. A rangidős kritikusok kortársi felelőssége lenne a fiatalok színháztörténeti tájékozottságának fokozása. Az örökhagyás – belső szemináriumokon. Vannak a közelebbi múlt színháztörténetének olyan eseményei, amelyek tapintatot parancsolnak: élnek, sőt aktív szereplői a színház világának sokan azok közül, akik a kommunista kurzus kedvezményezettjeiként, érdemtelenül kerültek reflektorfénybe, de akadnak olyanok is, akiknek jó emléke sírba száll majd a kritika nagy öregjeinek eltávozásakor. A szellemi újszülöttek kedvéért jegyzem meg, csöppet sem zárójelben: a MSZT jogelődje, a Magyar Színházművészeti Szövetség nem alulról szerveződött, hanem leválasztással hozták létre a Színházi Dolgozók Szakszervezetéből, és/majd ennek a szövetségnek részeként alakult meg a Kritikus tagozat – a jelenlegi kritikuscéh elődszervezete –, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága Politikai Bizottságának 1971-es határozata alapján. Tehát a színházművészet átpolitizálásának első fejezete nem a Magyar Teátrumi Társaság létrehozása, mint azt a demokráciadeficit-kampányokban hirdetni divatos.
Tompa Andrea, a Theater Heute demokráciadeficit-tudósítójaként tudja, exportképtelen a cikk, ha nem kavaródik bele egy csipetnyi nácivész-motívum, ezért az írás a sok általánosság mellett, tartalmaz ilyen, speciális elemet is: „Amit én még észrevettem – és ez egy antropológiai megfigyelés, amiben semmilyen bírálat nincsen –, hogy az elmúlt két évben Vidnyánszky Attila publikus megjelenéseiben az öltözködése is megváltozott” – idézte önmagát a Klubrádióban. „– Nem mindig így nézett ki, ahogy mostanában?” – szólt a rásegítő kérdés. „– Annyiban nem, hogy ha megnézzük, milyen módon jelent meg a nyilvánosság előtt jóval korábban, akkor elég átlagos kinézetű volt, nem viselt semmilyen jelet magán. Most pedig főleg a konzervatív jobboldalra jellemző bocskais, magyaros fehér inget, mellényt hord, ami teljesen rendben van mint viselet, és ebben semmilyen ítélet nincsen, de ő nyilvánvalóvá akarja tenni a nézeteit a ruházkodásában is. Hiszen ez ma Magyarországon kvázi szimbolikus üzenet: aki így öltözik, az kinyilvánítja a hovatartozását.” A hova tartozását, vajon? Most itt tartunk: keletkezett egy rágalmazás értékű antropológiai megfigyelés, jól érzékelhető strasbourgi eredménnyel. Csak remélni merem, hogy nem érzik megtaláltnak a szervezők a Hungarian Showcase-ideált.